Emlékezünk

Sz. Egyed Emma (1935 – 2016 ✞)

Nyugodj békében.

Tisztelt Gyászoló Család, Barátok, Pályatársak, Tisztelők!

Megrendülten állok Szabados Lászlóné Egyed Emma hamvai előtt a Nyugat- magyarországi Egyetem rektora, a Benedek Elek Pedagógiai Kar vezetése és testülete nevében, mint egykori kolléga, személyes jó barát.

Fájdalommal teli a szívünk, könnycseppek gördülnek az arcokon, mert örökre búcsúzni kell. Ugyanakkor már lángolnak az örömtüzek a mennyek országában – talán ez a nagy forróság is jelzi -, ahol a kitárt kapuban nemcsak Szent Péter, hanem a szeretett társ Laci, a csodált mester Pátzay Pál, megannyi rokon, jó barát és művésztárs várja türelmetlenül Emikét, hogy megélhesse a viszontlátás örömét. Az égi műterem is készen áll már, hisz azért szólította magához az Úr, hogy újra alkothasson.

„Ó, most adj erőt Istenem, Hogy méltón zengjen árva énekem Róla.” 

Egy percre ma megpróbáltam a lelkébe látni, de nem lehet ezt a percet kibeszélni. Hogyan is tudna szivárványglóriás tündértörékeny lénye szavakba férni… 

Bár be van írva lelkembe a képe, s mindaz, mit elmondani kívánok róla, maga írta be, én csak olvasónak szegődöm. Igen Kedves Emike, aki veled egyszer is találkozott, érintetté vált, s örökre a szívébe zárt. Megszelídítetted, akár a kis herceg a rókát.

Mi volt a varázsod?

A kosztümjeid egyszerű eleganciája, az ezüstös hajad természetessége, a huncutkás mosolyod, a  lágy hangod, halk beszéded, a kiegyensúlyozottságod,  a belőled sugárzó harmónia, a gyermeki tisztaságú tekinteted, a határtalan hited, a rendíthetetlenül vállalt küldetésed, a végtelen szereteted a tanítványaid iránt – akiktől még bocsánatot is tudtál kérni, ha úgy érezted hogy nem voltál elég igazságos az értékelésükkor -, tiszteleted a közös célért küzdő kollégáid, művésztársaid iránt, mélységes szolgálatod, nagy tehetséged és tudásod, szeretettel átitatott személyiséged, egy-egy új alkotásod élménye, emberséged, őszinte gyönyörködésed egy gyermekrajzban, simogató kezed, mellyel jutalmaztál egy-egy alkotó gyermekfejet.

1960-tól éltél Sopronban, a hűség városában, melyet nagyon megszerettél, otthonra leltél benne, az utolsó lélegzetig hű maradtál hozzá, ahol nagyszerű férjet és egyben társat, segítőt, találtál, kivel hosszú boldog életet élhettél. „Ketten… mindig együtt, egymást vezetve és követve,
mint egy kétágú szólam, együtt szeretve, játszva, ölelve
éjjel-nappal, reggel-este, összefonódva, mindenütt együtt, mindig

egy irányba …” Ez jellemzett benneteket.

Szert tehettél a család mellett alkotási, megmutatkozási lehetőségre, közéleti szerepre, s a tanítás gyönyörűségére, melyet úgy szerettél.

A soproni óvóképzéssel a kezdetektől összeforrott a neved. Az első igazgató Szabados László – a későbbi párod -, jó szemmel választott a győri gimnázium tanári karából a majdan jó baráttá vált Sarkady Sanyival együtt, meghatározó lettél a vizuális művészeti nevelés kialakításában, a hallgatók szemléletének formálásában és segítetted a később érkező kollégák szárnypróbálgatásait. Mindig számíthattak őszinte véleményedre, hasznos szakmai eszmecserékre. Rád nagyon illenek Juhász Gyula szavai:

„ A tanárt nem a pápaszem, a notesz és a tekintély teszi, hanem a lélek és az értelem csodálatosan egyesült fogékonysága a tanítványok iránt.”

Fekete György művésztársad egyik versében azt vallotta, ha néhány jót tanító, bátor mozdulat tanítványai sorsába írva megmarad, s nem törést, homályt, kudarcot, feleslegest rögzít az emlékezet, már volt, értük létezett.

Bizton állíthatom, hogy te méltán érezheted, hogy nem feleslegest rögzít sem a tanítványok, sem a pályatársak emlékezete.

Tagja voltál a város valamennyi művészeti szervezetének, de emellett országos egyesületeknek is. Közel száz városi, rangos országos és nemzetközi kiállításon szerepeltek alkotásaid, utóbbiak közül kiemelkedett a Fidem tamperei, portugáliai, párizsi, amerikai kiállítása, a sok olaszországi szereplés, de kiállítottál Telavivban is. Számtalan emléktáblát készítettél nemcsak Sopronban, hanem országszerte, sőt Bécsben, és Burgenland több városában is. Felsorolhatatlan a díjak száma, köztük hazai és nemzetközi érembiennálékon kapott nívódíjak, a különböző kiállításokon szerepelt alkotások elismerése és a Sopron város Kultúrájáért két alkalommal is odaítélt kitüntetés.

Drága Emike! Nem akarunk és nem is tudunk felejteni! Ott leszel a Festőteremben, a Lábasházban, az Új utcai gyönyörű házban, ahol annyi csodát hoztál létre, a Tűztornyon megcsillanó napsugár aranyában, a hegyoldal nyugodt zöldjében, a templomok oltárképének méltóságában.

Köszönöm neked minden soproni kollégám, a soproni művészeti-kulturális élet részesei, a Dunántúl – szerte tevékenykedő több ezer óvónő nevében az önzetlen szakmai, emberi segítséget, a tanári – művészi példát, az alkotásaid gyönyörűségét, személy szerint pedig, hogy ismerhettelek, hogy a bizalmadba fogadtál, köszönöm az őszinte beszélgetéseket, a támogatásod, mellyel gazdagítottad nemcsak a tudásom, hanem az egész énem. Tanulhattam tőled tartást és alázatot, megértetted velem, hogy csak az lehet igaz, ami ma is, holnap is igaz, s a kontrollnélküliség nem visz sehová. Példát mutattál arra, hogy ha valaki a tér és idő mélyére lát, s a látottak renddé érnek benne, azt szórja szét.

Tudjuk, az élet csak egy pillanat, de ez a pillanat neked elég volt ahhoz, hogy örök értékűt teremts. Nem csak éltél, hanem éltettél is, hisz a művészet élmény, mely felkelti az életörömet. Maradandót hoztál létre, így tudtál példaképpé válni, s meghosszabbítani földi életed azáltal, hogy bennünk élsz tovább. Amit tanítványaid, s az alkotásaid ismerők lelkébe átoltanod sikerült, az tett halhatatlanná. Olyan vagy, mint egy útjelző fa, melynek hit a lombja, irány a törzse, s biztató jelként mutatja az utat mindazoknak, akik bukdácsolva kapaszkodnak a gyökereibe.

Amikor ma hajnalban a badacsonytomaji házunkból elindultam hozzád, két nagyon személyes élmény villant fel bennem. Az egyik a vonyarcvashegyi nyaralótok, melyet kedves kuckóvá varázsoltál, s ahol úgy szerettél nyaranta megpihenni, s ahogy a Balaton parton haladtam az állomás felé, s ránéztem a felkelő Nap ácsolta aranyhídra, az jutott eszembe, hogy most már mindég sétálhatsz rajta. A másik élmény a keresztlányodról szól. Átszellemült arccal, sugárzó tekintettel meséltél róla szinte minden alkalommal, ha együtt voltunk, s büszkén mondtad, hogy a sajátodnak is érzed, s igyekszel mindent átadni neki amit csak tudsz. Beszámoltál a közös külföldi utazásaitokról, boldogan mutattad a Laci által készített diákat, melyek arról tanúskodtak mi mindent láttatok, mennyi élménnyel gazdagodtatok. Ilyenkor éreztem, milyen nagyszerű anya lehettél volna. Biztos vagyok benne, hogy fentről is fogod a kezét, s küldöd majd a jeleket, melyek segítik.

„A lélek, mikor búcsúzva bontja szárnyait, visz magával a földről valamit. Eszmét, melyet világra ő hozott, virágot, melyet ő virágoztatott.” Mi pedig tudjuk, hogy „nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló”.

„Elengedlek, most menj, s ha messze jársz is, azért üzenj, mert én itt maradok…” Apró holdkönnycseppek, kicsi igazgyöngyök, kis virágszirmok várják, hogy Neked szép álmokat hozhassanak.

Isten veled, nyugodj békében

Tóth Mariann

Elhangzott 2016. július 11-én Sz. Egyed Emma éremművész temetésén. 

Giczy János (1933 – 2016 ✞)

Nyugodj békében.

Zene: THJ, Büki Attila - Szárnyasoltár

GICZY JÁNOS BÚCSÚZTATÁSA

a szobák során át ide jutsz végül
hol sose virrad és sose sötétül
csak a felhők végtelen sodra
úszik mintha madártej volna
állsz és úgy érzed nem is volt más
csak ez a fény csak ez a sodrás
amit a kétely elfödött a hitben
most dekódolja neked az isten

funkciójuktól megfosztva állnak
e lapnyi térben az elhagyott tárgyak
a pohár a cukorszín púderszelence
emlékeznek még érintésedre
este ha nyári záporeső ver
megtelik az ablak szeme könnyel
és túlélőid minden idegszála
égő kanócként világít a gyászra 

Ez Both Balázs soproni költő verse volt, ami egy René Magritte-festmény ihletetésére született. Úgy éreztem, hogy ennek itt most helye van.

Tisztelt gyászoló család, rokonok, barátok, ismerősök, pályatársak, soproni polgárok;

tisztelt gyászoló gyülekezet!

Elment Giczy János is.

Nemrég hagyott el bennünket Sarkady Sándor, két hete búcsúztunk Sz. Egyed Emmától, és most elment Giczy János is.

Tudtuk, hogy nagyon beteg, tudtuk, amit nem akartunk tudni; az ismerősök nap mint nap tették fel egymásnak ugyanazokat a kényszerű, fájdalmasan fölösleges kérdéseket, de egy hónapja, a Hetvennyolcas Galéria kiállításán Eszik Alajossal már elszótlanodva néztünk az ajtókeret fölötti képre, a Veronika-kendős Parasztmadonnára, és most, tíz napja – internet − villámgyorsan ért körbe a hír, amit nem akartunk volna hallani: elment János.

Elment Giczy János is.

Nem szeretnék én itt most hivatalos ember lenni. Illetve egészen kicsit, és egy kicsit is csak azért, mert − egy vele folytatott, lejegyzett beszélgetésből is tudjuk − a város elismeréseit számon tartotta, azok fontosak voltak számára. Sopron Kultúrájáért-díjas, Pro Urbe-díjas művészünktől, városunk díszpolgárától búcsúzunk.

Közismert, legendás, örök „alsószoporisága” mellett kiskamasz kora óta ide, Sopronhoz tartozott. Erről számtalan hányattatás és vándorév után így vallott: „a város kulturális nimbusza fogva tartott”. Arról a kulturális nimbuszról van szó, melynek kezdetben tisztelője, mostanra pedig nem csupán alakítója, hanem támasztóoszlopa, elválaszthatatlan alkotóeleme lett.

Az otthon, gyerekként megélt világháború után itt volt kislicista (mert a Sopron megyei evangélikusok hagyományosan ide adták a gyerekeiket), kezdetben magántanulóként, a szülőfaluból szekéren hozott háromszáz tojással kiegyenlítve a tandíjat. (Az alsószopori, „hatablakos” népiskola tanítói és diáktársai az érdeklődést és a tudásvágyat sikeresen előre kódolták.) Itt igazgatta őt a jó sorsa a figyelmét és az életét terelő-irányító tanárok – Major László, Kelényi Ferenc − látókörébe. Itt határozta el, hogy festő lesz, itt látta meg és noszogatta a tehetségét Mühl Aladár, Ágoston Ernő, itt bátorította a művészpályára a Sopronba látogató Barcsay Jenő. Aztán ide sodorta vissza a történelem vihara – a főváros, Eger; a felsőoktatás hektikus, össze- és visszaszervezése és az 1956-os forradalom reményei és félelmei közepette – sikeres államvizsgával. Előtte persze még otthon segített az aratásban… És itt talált tehetséges pályatársakra, barátokra.

Nem szabad most az időt adatokra, kiállítások és díjak felsorolására pazarolni. Mind megtalálhatók, elolvashatók. De ha majd hazamennek, valamikor nézzék meg a pályatárs Sulyok Gabriella és Szekeres Kriszta nagyon szép két filmjét Giczy Jánosról – arról a különös, különleges személyiségről és jelenségről vagy varázslatról, ami őt e város nimbuszának részévé tette.

Sokkal inkább muszáj itt most arról a nóvumról, arról a különlegességről szólni, amit Giczy János Sopron művészeti életébe hozott.

Dávid Ferencet idézi kedvesen Giczy János egy beszélgetésben; eszerint: „A soproni festők 150 éve oda teszik le az állványukat, ahova annak idején Storno rakta.” Hát ő pedig nem. Hanem egy olyan világot teremtett, aminek nemhogy Sopronban, de az országban sem volt – nincs – előzménye, előképe, párja. A középkoriakat újra értelmező szárnyasoltárait, ezeket a „családi vagy parasztoltárokat” – vagy ahogy ő nevezte, a „profán ereklyehordozókat” − sokáig sűrű értetlenség kísérte, de neki szerencsére soha nem az ítészek véleménye számított. A felmenőihez hűen „maradt a befelé forduló, soha nem hivalkodó, öntudatos emberfajta”, és türelemmel kivárta az elfogadást, az elismerést.

Egyszerre élt itt − a városban, eleget téve a napi, robotos pedagógiai feladatoknak – és másutt, otthon, a műteremben, a „Móricz Zsigmond utcai Alsószoporon”, a szülőfaluban, amiről így vallott: „az énnekem a gyermekkori életemet jelenti, alapvető meghatározója annak, amivé váltam”.

És ebből következett minden. Nem csupán a földrajzi, hanem a lelki meghatározottság is: „nem elég lefesteni valamit, a képnek nagyobb dologról kell szólnia, mint a látvány: nagy összefüggésekről, életről, halálról, az ember dolgáról a földön” – mondta az egyik rajztanárától kapott tanácsokra emlékezve.

Fütyült arra, hogy a hatvanas évek kultúrítészei túl pesszimistának ítélték a műveit, és a dicsőséges szocialista realizmussal szemben dacosan vállalta a szürrealizmust és mindazt, ami szimpla didakszison túl van, ami a nem elmesélhető, csak megfesthető dolgokról szól.

A Fidelissimart képzőművész csoport honlapján ez olvasható róla: „Festői munkásságának három nagy ihletője van: gyermekkori élettere (falu, család, természeti táj, hiedelmek, munka, évszakok változása, a puritán lutheránus hitvilág stb.), a gyermekrajz és a népművészet. Ezeknek a szintéziséből, átlényegítéséből alkotta meg a maga öntörvényű, stilizált festői világát.”

Magamagáról így írt: „Nekem öregapámtól, öreganyámtól s szüleimtől közvetítődtek a régiek igazságai: hogy a világ kerek egész, mindennek megvan a maga ideje, vannak örök és mulandó dolgok. Az igazság létezik, és az Isten számon tartja cselekedeteinket.− Képeimen embereket keltettem életre, valami lebegést próbáltam létrehozni, hogy érzékeltessem a világ fölött érzett kétségbeesést, bizonytalanságot, de a régebbi századokból s gyerekkoromból átderengő boldogságlehetőségeket is.”

Ide kérezkedik a művészbarát költőnek, Sulyok Vincének egy, a Giczy János festményeihez „illesztett” versének részlete:

Azt a világot fested egyre még,
amelyik már rég nem is létezik,
azok arcát idézed fel,
akiké már rég porrá omolt
a temetőkert sírhalmaiban.
Elnézem képeiden hosszan
ezeket a nem szép arcokat,
ezeket a gyönyörű arcokat,
az élet, a sors által összegyűrteket,
a hajsza s munka által megviselteket,
ahogy elnyűttségükben is tündökölnek.
Vajon ilyen szépek leszünk-e mi is
majd halálunkban?
(…)

Elment Giczy János. Most ott ül a fehér falú, fenyőszagot árasztó égi templomban, anyjával, apjával, öregapjával, s az ő apjukkal, öregapjukkal: néhai parasztok, ácsok, csizmadiák, kisnemes gazdák között.

Elment, de nem hagyott itt minket. Velünk van, velünk marad a képeiben, az égi és földi világ, a múlt és a jelen, az álom és a valóság között, ott van az óvó, ölelő, ringató, megtartó kezekben, a kendők, leplek, fátylak lebbenésében, vásznak, abroszok nyugalmában, szemfedők fájdalmában, és kenyérben és szőlőben és búzakalászban és mindenféle virágokban. És a szentendrei skanzenbe költözött alsószopori haranglábban, amiben lehet, hogy most megkondult egy picit a harang…

Sass László

Elhangzott: 2016. július 29-én a Soproni Evangélikus temetőben